Bowlingból a póker világába
Savage a kaliforniai északi San Jose-ban nőtt fel, és az első nagy világa nem a póker, hanem a bowling volt. Tizenkét éves korától amatőr profi bowling játékosként vett részt versenyeken, egy olyan közegben, ahol a sportversenyek, side bet-ek és a szerencsejáték természetes részei voltak az életének. A bowling ligák tették lehetővé, hogy kapcsolatba kerüljön a játékos társaságokkal, kockajátékokkal, később pedig a pókerrel.
Kis ideig az iskolától távol, riasztóberendezés-technikusént dolgozott, bár saját bevallása szerint a műszaki területen nem volt jártas. Szabadidőben a san jose-i Garden City Casino-ba járt játszani, ahol gyorsan észrevette, hogy a pókerszobában dolgozók több pénzt keresnek, mint ő. Kezdetben chip runnerként dolgozott, zsebében zsetonokat hordozott és pénzt váltott a játékosoknak, miközben megismerte a terem működését belülről. Később osztóként tevékenykedett, amit annyira élvezett, hogy talán továbbra is ezt tette volna, ha nem állítja meg a karpális alagút szindróma.
A versenyigazgató születése
A kilencvenes években a póker világát még korántsem szabványosították úgy, mint manapság. Savage különböző Bay Area kaszinókban vett részt tornákon, és észrevett egy alapvető problémát: a szabályok kaszinónként változtak. Ami az egyik helyen szokásos volt, az máshol teljesen eltérő lehetett. Ez a játékosok számára káoszt okozott, és a versenyigazgatók számára lehetőséget adott inkonzisztens döntések meghozatalára. Savage ezt a problémát látta, amit meg kellett oldani.
Versenykarrierje a San Franciscótól délre fekvő Colma Lucky Chances-ben indult be igazán. Ott nagyméretű no-limit játékokat játszottak abban az időben, amikor az ország nagy része még mindig a limitált póker korszakában élt. Savage emlékszik, hogy a Lucky Chances volt az a hely, ahol olyan játékosok, mint Phil Laak, Antonio Esfandiari és a fiatal no-limit játékosok új generációja megjelentek. A 25/50-es játékok akkoriban hatalmasak voltak, és Bay Area fontos helyszínné vált a póker térképén.
A TDA és a szabályok egységesítésének kísérlete
Savage legfontosabb öröksége a Tournament Directors Association-hez kötődik. 2001-ben a WSOP-n tette le az egységes versenyszabályok szükségességéről szóló ötletét. Eleinte ellenállásba ütközött – az idősebb generáció szervezői nem akarták meghallgatni a fiatalabbat, aki meg akarta mondani, hogyan végezzék a dolgukat. Linda Johnson közreműködésével sikerült összehívnia az első találkozót a versenyigazgatók számára a World Poker Industry Conference keretében. Huszonnégy ember jött el, és ebből a találkozóból alakult meg a TDA.
Az interjúban nagyon jól kifejti, miért volt ez fontos. Nem az egóról vagy a teljes kontroll szükségességéről szólt. A cél az volt, hogy a játékos bárhol a világon belépjen egy versenyre, és tudja, mire számíthat. Egy chip, verbális akció, kártyák mutatása, all-in helyzetek, büntetések, technológia, időhúzás – mind olyan dolgok, amelyek döntő pillanatokban nagy pénzekbe kerülhetnek a játékosoknak. Savage szerint aki nem ismeri a TDA szabályait, az saját magával szúr ki. Egy játékban, ahol egyetlen szabály is megváltoztathatja a verseny kimenetelét, a szabályok nem részletek. Ezek minden játékos felszerelésének részei.
WSOP 2003 és a leosztás, ami megváltoztathatta volna a póker boomot
Az epizód egyik legérdekesebb része természetesen a 2003-as WSOP körül forog. Savage ekkor a versenyigazgató volt abban az évben, amikor Chris Moneymaker megnyerte a Main Eventet, és beindította a pókerkorszak legnagyobb robbanását. Az interjúban emlékeztet, hogy nem csak a "Moneymaker hatás" volt elszigetelt jelenség. Ez egy tökéletes kombináció volt: online póker, televíziós közvetítések, egy amatőr, aki online szatelliten keresztül jutott be a Main Eventbe. A póker készen állt a robbanásra, és Moneymaker az esemény arcává vált.
Savage jelen volt az egyik legikonikusabb leosztásnál is – egy blöffben Sammy Farha ellen. Bevallja, hogy a döntő pillanatban szinte elrontotta a call-t, amikor Moneymaker call-ját jelentette be raise helyett. Moneymaker azonnal kijavította, mondván, hogy emel. Savage ma elismeri, hogy ha ez a félreértés Farhát más reakcióra sarkallja, a póker történelme másképp alakulhatott volna. Pontosan ez a részlet jellemzi karrierjét: olyan ember, aki olyan közel állt a póker történelméhez, hogy egyetlen rossz szó is hatalmas hatással lehetett volna.
Binion’s: romantika, piszok és grind, ami már nem tér vissza
Savage emlékei a Binion’s Horseshoe-ról tele vannak nosztalgiával, de nem idealizált formában. Leírja a kis, zsúfolt tér 40 asztallal, régi fürdőszobákkal, széteső szappanokkal és szállodákkal, amelyek a mai mércét nem állnák meg. Ennek ellenére azt mondja, hogy szerette azt az időszakot. Reggeltől estig dolgozott, a szállodában lakott, és úgy érezte, valami nagy dolog közepén van. A mai WSOP már teljesen más méretű, de ez a nyers korszak teremtette meg azt a mítoszt, amit a rajongók még mindig a póker romantikus magjaként látnak.
Az is érdekes, hogy milyen részletek voltak a regisztráció kapcsán. Akkoriban nem létezett a mai késői regisztrációs kultúra. Ha nem voltál a versenyen még a kezdés előtt, egyszerűen nem játszottál. A szatellitről bejutó játékosok neveit egy táblára írták, és az emberek megnézték azokat. Savage emlékszik, hogyan akarta az első WSOP eseményeit időben elindítani, mert korábban szokás volt akár egy órát késni. Todd Brunson egyszer későn érkezett egy eseményre, azzal a várakozással, hogy ezúttal is úgy lesz, de Savage nem engedte be.
WPT kontra WSOP: rivalizálás, ami ma már abszurdumnak tűnik
A beszélgetés másik fontos témája a World Poker Tour és a WSOP kapcsolata a póker boom korai éveiben. Savage akkoriban a WSOP-nál dolgozott, és közben a Lucky Chances-nél, amely már az első WPT szezonban feltűnt. Elmagyarázza, hogy Steve Lipscomb akkor nem akarta, hogy a WPT bármilyen formában is a WSOP-hoz kapcsolódjon vagy hasonlítson.
Savage és Mike Sexton viszont szerinte megértette, hogy egy nagy póker márka sikere az egész iparágnak használ. Ha a WSOP nőtt, az növelte a WPT iránti érdeklődést is. És ha a WPT televíziós minőséget, karaktereket és rendszeres programot hozott, az egész játéknak javára vált. Ma ez a rivalizálás majdnem nevetségesen hangzik, de akkoriban kemény harc folyt a identitásért. A WPT nem akart a WSOP második verziója lenni. Saját ligát akart teremteni. Savage ebben az időszakban mindkét világ között állt, és az interjúban megmutatja, mennyire tanult meg a pókerüzlet megérteni saját értékét.
All-in gombok, "one chip behind" és a küzdelem az angle shootinggal
A podcast modern szabályokra is kiterjed. Savage beszél az all-in gombokról, amelyek azért jöttek létre, hogy a fejhallgatóval játszó játékosok is érzékeljék a verbális akciót. Az eredetileg jó ötlet azonban gyorsan problémává vált, amikor a játékosok kezdték angle-ként használni a gombot. Ez tipikus pókernes csel: minden új szabályt megpróbálnak kihasználni. Ezért jobb volt az all-in gombokat visszatartani az osztóknál.
Nagy hangsúlyt kap a "one chip behind" téma is. A játékosok egy zsetont hagynak a vonalon, hogy technikailag ne legyenek all-in, főleg a buboréknál vagy fizetési ugrásoknál. Savage elismeri, hogy ez a lépés bosszantó, de stratégiai okai is vannak, és nem akarja egyszerűen betiltani. Inkább az action clock-okat látja megoldásnak, és az időkezelés tisztázását.
Technológiák, meta szemüvegek és egy jövő mobilok nélkül?
Az interjú egyik legaktuálisabb része a technológiai kérdésekkel foglalkozik. Savage nyíltan beszél róla, hogy az elektronika egyre nagyobb problémát okoz a versenypókerben. Fejhallgatók, hangfelismerők, meta szemüvegek, rejtett kamerák, technológiával felszerelt kártyavédők – mindez új kockázatokat teremt, amelyekre a TDA-nak reagálnia kell. Savage szerint a póker közeledik ahhoz a ponthoz, ahol szükségessé válik bizonyos eszközök tiltása az asztalnál. Nem azért, hogy a játékosok kényelmét rontsa, hanem azért, mert a játéknak hitelesnek kell maradnia.
Ezzel összefüggésben említi saját no-tech versenyeit: mobilok, fejhallgatók, szemüvegek, kapucnik nélküli játék. Érdekes, hogy végül a játékosok élvezték ezeket, jobban, mint várták. Többet beszélgettek, figyelték a játékot, és élénkebb hangulat volt. Savage nem állítja, hogy minden esemény így fog kinézni, de világosan jelzi, hogy a pókernek meg kell találnia az egyensúlyt. Ha mindenki fejhallgatóval és telefonnal ül, a játék nemcsak lassabb. Kevésbé társasjáték jellegű, kevésbé szórakoztató és potenciálisan sebezhetőbb is.
Re-entry, late reg és a rekreációs játékosok mint az ökoszisztéma alapja
Savage nem kerüli ki a témát, amelyben elismeri saját véleményének megváltozását. A re-entry versenyeket azért támogatta, hogy nagyobb garanciákat és nagyobb prizepoolokat hozzanak létre kisebb buy-inokkal. Ma viszont azt mondja, hogy ez a koncepció sok helyen elvesztette a fókuszt, és árt a cash game-eknek, szatellit versenyeknek és a rekreációs játékosoknak is. Amikor minden verseny lehetőséget ad hosszú late reg-re és többszöri re-entry-re, a profik a legjobb matematikai belépést keresik, a rekreációs játékosok pedig gyakran félig üres asztalokhoz ülnek.
Itt az epizód egy nagyon fontos tanulságot érint. A póker profik természetesen keresik az előnyöket, de ha minden előnyt maximálisan kivesznek, azzal maga a terméket rongálják. Savage a rövidebb regisztrációt, a szatellit játékosokra való nagyobb figyelmet támogatja a verseny elején, és olyan formátumokat, amelyek az embereket a kezdetektől játékra ösztönzik. Említi a "Savage Average" nevű koncepcióját is, ahol nincs klasszikus óra, és a vakok az eliminációk alapján nőnek, hogy a final table ne "lövöldözős" legyen.
A póker így ebben az epizódban nem úgy tűnik, mint egy játék, amit csak a nagy nevek, a televíziós asztalok és a milliós díjalapok tartanak össze. Úgy tűnik, mint egy ökoszisztéma, ahol minden részlet – a késői regisztráció szabályaitól a zsetonvonón át a mobiltelefonig – eldöntheti, hogy a játékos fair módon érzi-e magát, biztonságban van-e és vissza akar-e térni. Savage nem kínál egyszerű megoldásokat, de éppen ezért érdekes a beszélgetés. A póker mint egy élő játék, amelyet folyamatosan igazítani kell, ha nem akarja elveszíteni azokat az embereket, akikért játszanak.
Több a Table One Podcastból
Mike Matusow: Milliós bukták, a régi iskola és egy soha fel nem adó játékos visszatérése
Justin Saliba: Vegasba költözött, milliókat akart nyerni, de gyorsan rájött, hogy utálja
John Bornstein: Földalatti klubok, rablások, teljes bukás és a póker csodája
Nikki Limo: A YouTube-tól és stand-up-tól 130 000 dolláros póker futásig
Joe McKeehen: Nem nézte meg a lapjait, mégis megnyerte a WSOP Main Eventet
Andrew Moreno: A háromdolláros sit & go-tól a high roller bajnoki címig
Yukon Brad Booth: Visszatérés a High Stakes pókerhez és a legnagyobb blöff Phil Ivey ellen
Landon Tice: Amikor a tehetség megelőzi az érettséget és a póker felnőtté tesz
Jeremy Ausmus: A poros coloradói játékoktól a póker csúcsáig
Cary Katz: Miért vonzza a high stakes környezet az extrém analitikus személyiségeket
Források – X, PokerNews, YouTube, Flickr, DaytonFlyers